Hello Piri,
remélem, hogy kurva szarul vagy. Férjed mesélte, hogy szenvedsz, olyanokat élsz át, mint amiket mi a férjeddel, amikor nyitott házasságot akartatok lenyomni a torkunkon.
Szóval szenvedsz, mert szerelmes vagy, de nem téged választott a férjem.
Igaz, a lökött férjed elszólta magát, hogy nincs jól ő se, meg én se. Ebből te rögtön azt vágtad le, hogy akkor Attilával nincs rendben köztünk semmi, tehát Attila még mindig a te nagy valagadba szerelmes. Ez viszont határtalan örömöt váltott ki belőled. Hát tudod mit? Fulladj bele ebbe a piti örömödbe.
Tudod, április 29-én, amikor a kockakövön feküdtem - mert baleset ért - bevillantál te is az agyamba. Fura érzések értek.
Az előzmények: Attila Sziget fesztivál belépőjét mindig az előző évi üdülési csekkem maradékából vettük meg. Ezt a gesztust én tettem felé, ő meg cserébe elvitt mindig autóval a szigeti jegyirodába, hogy vegyem meg. Mert ezt csak személyesen lehet, akinek a nevére szól az utalvány. Idén azonban nem. Április vége felé közölte, hogy hol lehet megvenni és ajánlotta, hogy a Klauzál téren a Volt irodában vegyem meg. Lehetőleg még április 30-a előtt, mert akkor olcsóbb. Fájt, hogy így kibaszott az utcára, már nem értem annyit, hogy elvigyen.
Április 29-én elmentem a Klauzál térre. Akkoriban olyan voltam, mint egy megvert kutya. Oldalaztam a fal mellett, csakis a földet néztem, fel sosem. Mert tudtam, éreztem, hogy rám van írva, hogy mennyire selejtes vagyok.
Megvettem a jegyet. Sokan álltam sorba, egyre rosszabb volt a hangulatom. Aztán visszafelé mentem a troli felé. A Kisdiófa utcában macskakő van. Gyalogos átkelő meg nincs. Igaz forgalom sincs sok. De akkor éppen volt. Szerencsétlenségemre volt.
A betonon fekve nem is tudtam hirtelen hogy mi történt, hol vagyok. Csak az volt a fura, hogy az eget nézem. Nem tudtam megmozdulni. Az ég képét időnként arcok takarták el, hajoltak felém, beszéltek hozzám. Semmit sem hallottam és nem is értettem. Az első gondolatom tipikus női volt. Vajon szoknya vagy nadrág van rajtam? Vajon normálisan fekszem a betonon? Aztán szerintem elájulhattam, sokáig nincs képem. A következő kép már megint arc volt. A mentősök beszéltek hozzám. Nem hallottam, átmenetileg elment a hallásom. De az agyam járt. Gondolkodtam, hogy hol lehet a táskám? Eltört-e benne valami? A telefonom. Valakit fel kellene hívnom, hogy ne keressenek. Hogy ne a mentősök hívják a fiamat. Ne tőlük tudja meg a bajt. Aztán ismét sötétség. Fájdalmat is éreztem, nem tudom mit csináltak velem. Utólag tudtam meg, hogy kb. bő félórát stabilizálgatták az állapotom mielőtt elvittek volna. A szirénázásra is emlékszem, fájt tőle a fejem nagyon. Te is bevillantál a fejembe. Hogy mindez ami rám vár, mindez miattad van. Mert elvetted a férjem, az életem. És ekkor még mindig arctalan voltál. Csak egy szemét nő, aki tudott a rákos betegségemről, tudta hogy szükségem van a társamra és mégis elvette.
Mi lesz most, a baleset után?
Butterfly
remélem, hogy kurva szarul vagy. Férjed mesélte, hogy szenvedsz, olyanokat élsz át, mint amiket mi a férjeddel, amikor nyitott házasságot akartatok lenyomni a torkunkon.
Szóval szenvedsz, mert szerelmes vagy, de nem téged választott a férjem.
Igaz, a lökött férjed elszólta magát, hogy nincs jól ő se, meg én se. Ebből te rögtön azt vágtad le, hogy akkor Attilával nincs rendben köztünk semmi, tehát Attila még mindig a te nagy valagadba szerelmes. Ez viszont határtalan örömöt váltott ki belőled. Hát tudod mit? Fulladj bele ebbe a piti örömödbe.
Tudod, április 29-én, amikor a kockakövön feküdtem - mert baleset ért - bevillantál te is az agyamba. Fura érzések értek.
Az előzmények: Attila Sziget fesztivál belépőjét mindig az előző évi üdülési csekkem maradékából vettük meg. Ezt a gesztust én tettem felé, ő meg cserébe elvitt mindig autóval a szigeti jegyirodába, hogy vegyem meg. Mert ezt csak személyesen lehet, akinek a nevére szól az utalvány. Idén azonban nem. Április vége felé közölte, hogy hol lehet megvenni és ajánlotta, hogy a Klauzál téren a Volt irodában vegyem meg. Lehetőleg még április 30-a előtt, mert akkor olcsóbb. Fájt, hogy így kibaszott az utcára, már nem értem annyit, hogy elvigyen.
Április 29-én elmentem a Klauzál térre. Akkoriban olyan voltam, mint egy megvert kutya. Oldalaztam a fal mellett, csakis a földet néztem, fel sosem. Mert tudtam, éreztem, hogy rám van írva, hogy mennyire selejtes vagyok.
Megvettem a jegyet. Sokan álltam sorba, egyre rosszabb volt a hangulatom. Aztán visszafelé mentem a troli felé. A Kisdiófa utcában macskakő van. Gyalogos átkelő meg nincs. Igaz forgalom sincs sok. De akkor éppen volt. Szerencsétlenségemre volt.
A betonon fekve nem is tudtam hirtelen hogy mi történt, hol vagyok. Csak az volt a fura, hogy az eget nézem. Nem tudtam megmozdulni. Az ég képét időnként arcok takarták el, hajoltak felém, beszéltek hozzám. Semmit sem hallottam és nem is értettem. Az első gondolatom tipikus női volt. Vajon szoknya vagy nadrág van rajtam? Vajon normálisan fekszem a betonon? Aztán szerintem elájulhattam, sokáig nincs képem. A következő kép már megint arc volt. A mentősök beszéltek hozzám. Nem hallottam, átmenetileg elment a hallásom. De az agyam járt. Gondolkodtam, hogy hol lehet a táskám? Eltört-e benne valami? A telefonom. Valakit fel kellene hívnom, hogy ne keressenek. Hogy ne a mentősök hívják a fiamat. Ne tőlük tudja meg a bajt. Aztán ismét sötétség. Fájdalmat is éreztem, nem tudom mit csináltak velem. Utólag tudtam meg, hogy kb. bő félórát stabilizálgatták az állapotom mielőtt elvittek volna. A szirénázásra is emlékszem, fájt tőle a fejem nagyon. Te is bevillantál a fejembe. Hogy mindez ami rám vár, mindez miattad van. Mert elvetted a férjem, az életem. És ekkor még mindig arctalan voltál. Csak egy szemét nő, aki tudott a rákos betegségemről, tudta hogy szükségem van a társamra és mégis elvette.
Mi lesz most, a baleset után?
Butterfly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése